Az eszképizmus motívuma a 19. század végi és a 20. század eleji ukrán kisprózában

Absztrakt

A tanulmány tipológiai összehasonlítást végez az eszképizmus motívuma és annak változatai között a századforduló ukrán impresszionista kisprózájának két képviselője, Bohdan Lepkij és Mihajlo Kocjubinszkij novelláiban. Bemutatásra kerül, hogy az eszképizmus mennyire sokrétű jelenség, amely az emberiséget fejlődésének különböző szakaszaiban végigkíséri, és különféle formákban nyilvánul meg. Értelmezhető a társadalmi valóságból való menekülést szolgáló fantáziaképként vagy álomként, illetve minden olyan tevékenységként, amely enyhülést és megnyugvást hoz a mindennapi kötelességek és az élet rutinszerű terhei alól. Az ilyen jellegű tevékenység pozitív is lehet, és hozzájárulhat a pszichés regenerációhoz. A szerzők amellett érvelnek, hogy az eszképizmus mint jelenség három összetevőből áll: (1) honnan menekül az ember, (2) hová menekül, és (3) milyen módon, milyen eszközökkel vagy technikákkal valósul meg a menekülés.

Az eszképizmus motívuma különösen hangsúlyossá vált a 19. század végén és a 20. század elején, az európai – köztük az ukrán – irodalom radikális megújulásának időszakában, amelyet a művészi gondolkodás és világlátás átalakulása, a kispróza tematikájának és problematikájának bővülése, valamint az egyén belső világa iránti fokozódó érdeklődés jellemzett.

A tanulmány bemutatja, hogy a főhős teljes lelki újjászületésének témája – Platonid Jakimcsuké, aki korábban dorbézoló életmódot folytatott és a kényelmes városi civilizáció híve volt – Bohdan Lepkij „Мій товариш” [Az én barátom] című novellájában központi szerepet kap. Egy misztikus látomás, egy „profetikus” álom hatására, amelyben szerelmi vetélytársa halálának tanúja lesz, a hős radikális átalakuláson megy keresztül: egy távoli faluba költözik, pap lesz, és az ember természet- és vallásellenes elidegenedésének bírálójává válik. A novella szerkezete az ellentét elvére épül.

Kimutatásra kerül az is, hogy Bohdan Lepkij „Хочу писати” [Írni akarok] című miniatűrje és Mihajlo Kocjubinszkij „Intermezzo” című novellája hasonló problémakört, hőstípust és hangulati világot tár elénk. Mindkét mű főszereplője alkotói válságot él át, különböző okokból, s számukra az eszképizmus a lelki gyógyulás és a pszichés egyensúly helyreállításának egyfajta „pszichoanalitikus” stratégiájává válik.

A tanulmány arra a következtetésre jut, hogy az eszképizmus motívuma különös jelentőségre tesz szert és új megnyilvánulási formákat ölt a 19. század végi és a 20. század eleji ukrán kisprózában. Lepkij és Kocjubinszkij hősei az értelmiség és a művészvilág képviselői, reflektív alkatú, bonyolult lelkivilággal rendelkező személyiségek, akik válságállapotokat élnek át. „Az én barátom” című novellában a hős egy misztikus látomás hatására kiábrándul a városi civilizációból, és a faluba menekül, hogy az érintetlen természettel összhangban, új életértelmet találjon; ez a menekülés a térbeli és a belső, vallásos eszképizmus kombinációjaként értelmezhető. Az „Írni akarok” és az „Intermezzo” lírai hősei művészek, akik a természethez fordulnak lelki egyensúlyuk helyreállítása és válságuk leküzdése érdekében. Ezekben a művekben a menekülés ideiglenes jellegű. Az „Írni akarok” hőse alkotói kimerültségében képzeletben menekül a természet titokzatos szépségébe (a belső, képzeletbeli eszképizmus példája), míg az „Intermezzo” főszereplője a pusztai tájban való magány révén és a traumatikus élmények tudattalanból való kiszorításával győzi le belső konfliktusát (a térbeli, pszichoterápiás funkciójú eszképizmus példája). Az elemzett novellák problémavilága tanúskodik a szerzők érdeklődéséről a korabeli európai filozófiai irányzatok iránt, valamint arról a törekvésükről, hogy a modern európai irodalom szellemében alkossanak.