Az önéletrajzi narratíva az ukrán és a külföldi modernista prózában

Absztrakt

A tanulmány az önéletrajzi narratívát a 20. század első felének modernista prózájában megjelenő egyik kulcsfontosságú stratégiaként, valamint a szerzői önreprezentáció szépirodalmi formájaként vizsgálja. Körvonalazza az önéletrajzi alapú írás kutatásának főbb elméleti megközelítéseit, különösen az önéletrajzi paktum, a narratív identitás és az autofikció fogalmait. Hangsúlyozza a dokumentarista és a művészi elvek összekapcsolódását mint az önéletrajzi diskurzus fontos sajátosságát. A cikk elemzi a művész élettapasztalatából származó valós események átalakulását az írás művészi struktúrájává, valamint a szerző, az elbeszélő és a szereplő viszonyát az 1920–1930-as évek ukrán alkotóinak — Valerjan Pidmohilnij, Mikola Hvilovij és Jurij Janovszkij — prózájában. James Joyce, Marcel Proust és Virginia Woolf művei alapján bemutatja a személyes tapasztalat, az emlékezet, az idő és a narratív identitás problémáinak művészi értelmezését. A figyelem a művészek életrajzának transzformációjára, valamint az önreprezentáció, a történelmi tapasztalat és a valóság traumatikus értelmezésének modernizmusra jellemző problémáira irányul. A kutatás feltárja az önéletrajzi narratíva működésének közös és eltérő jegyeit az ukrán és a globális modernista hagyományban, továbbá meghatározza szerepét a művész-értelmiségi alakjának megformálásában a társadalmi-kulturális változások kontextusában. Közös vonásként jelenik meg a belső tapasztalat mint a narráció fő tárgya felé való orientáció, ami az önéletrajzi írás modernista újraértelmezéséről tanúskodik. A tanulmány bizonyítja, hogy az önéletrajzi narratíva az ukrán és külföldi írók műveiben nem dokumentarista, hanem konstruktív, esztétikai és identifikációs funkciót tölt be, s a személyes és nemzeti tapasztalat művészi feldolgozásának, valamint a regény műfaji megújításának formájává válik.